Nemrég tették közzé a 95. Oscar díjra jelöltek listáját, és a Minden, Mindenhol, Mindenkor című film elsöprő fölénnyel, 11 jelölést válthat be. Akik még nem látták, érthetően a laptop elé ülnek vagy elmennek a legközelebbi moziba, hogy megnézzék mire ez a nagy felhajtás? Én is így tettem. De ahogy a stáblista lement, felmerült a kérdés bennem, hogy megérdemli-e bármelyik jelölést is ez a film?
A mozi többek között jelölést kapott a Legjobb Film, Legjobb Rendező (Daniel Kwan, Daniel Scheinert), Legjobb Női Főszereplő (Michelle Yeoh), Legjobb Vágás, Legjobb Női Mellékszereplő (Jamie Lee Curtis, Stephanie Hsu) Legjobb Férfi Mellékszereplő (Ke Huy Quan) és a Legjobb forgatókönyv kategóriákban, ezzel szinte beférkőzve az összes fontosabb jelölés közé. A filmstúdió, A24 igen eredményes évet tudhat magáénak, két filmje is az Oscar-jelöltek közé került, a Minden, Mindenhol, Mindenkor maga figyelemreméltó 11 jelölésével, és az Aftersun című film egyetlen, ámde annál mélyebb benyomást hagyó Legjobb Férfi Főszereplő jelölésével, ami Paul Mescal-t illetheti. Az Aftersun, a Minden… film mindent felölelő és ellepő kavalkádjával szemben egy nyugodtabb, csendesebb útra invitál minket, a török tengerpartokon nyerhetünk betekintést egy apa és lánya kapcsolatába, Sophie (Frankie Corio) évekkel későbbi visszaemlékezésében.
A Minden, Mindenhol, Mindenkor egy figyelemreméltó produkció, ami szinte mindennel rendelkezik, amit egy átlagos mozilátogató csak kívánhat magának. Van benne akció (nem is kevés), természetfölötti elemek, multiverzum elmélet, erkölcsi értékek, a jó és a rossz küzdelme, happy ending. De mégis, mintha hiányozna valami… Vagy minden túl sok lenne? Mert tényleg volt minden a film teljes hosszában és a fejünket fogva hagyott ott minket, egy túlbonyolított történet, egy igen egyszerű befejezéssel.
A film egy bevándorló kínai család élete körül forog, akik egy mosodát vezetnek, az erőskezű és egyenes Evelynnel (Michelle Yeoh) az élvonalon, az ő szeleburdi, inkább az útjába álló, mint segítő férjével, Waymonddal (Ke Huy Quan) és az útját kereső, a családból kilógó lányukkal Joy-al (Stephanie Hsu). A történet a család adóbevallásával és az ugyanaznap esedékes holdújévi ünnep körüli bonyodalmakkal kezdődik, amikor Joy be akarja mutatni barátnőjét a nagypapának és az adóbevallási papírok körül problémák adódnak. Mindezek tetejébe Waymond elkezd furcsán viselkedni és itt indul be a történet multiverzum-szála: mint kiderül, Evelyn az egyetlen ember, aki képes lehet a világokat fenyegető sötét erőt legyőzni. A másik univerzumból jövő férje a segítségét kéri, és itt kezdetét veszi a kaland, ami sok csavarral és annál több abszurd, nevetséges elemmel párosul – hogy egyet említsek a sok közül, egy párhuzamos világban az embereknek virsliujjuk van, és így próbálnak meg főleg a lábukkal élni mindennapi életüket. Ez a kaland a film legvégéig marokban tart minket, levegőt visszatartva figyeljük a képernyőt több mint két órán keresztül, mindvégig a homályban maradva abban a tekintetben, hogy hova lyukad ki a történet. Ilyen és ehhez hasonló elemekre számítson az, aki beleveti magát ebbe a világokat átívelő történetbe.
A cselekményt három részre osztották, minden, mindenhol, mindenkor címekkel, amik elválasztják a nagyobb eseményeket, fordulópontokat egymástól, A film számomra inkább egy nagy karneváli kavalkádra hasonlított, ahol minden egyszerre történik, de olyan sok az információ, hogy azt már egy idő után feldolgozni és megérteni is lehetetlen. Véleményem szerint az alapkoncepció maga jó lehetett volna, a színészi munka is remek volt (bár én megkérdőjelezném, hogy ezek Oscar-díjra is érdemes alakítások-e) mégis, az effektekkel, a túl sok különböző világ megmutatásával és párhuzamos lejátszásával túl sok volt.
Morális vonalon is túl sokat szeretett volna mondani: egyszer ott van a főhősünk, Evelyn, egy 40 év körüli felnőtt nő, aki évtizedekkel ezelőtt elhagyta otthonát és családját, hogy szerelmével együtt egy új föld, egy szebb jövő ígéretében új életet kezdhessen. De az évek nem úgy alakultak, ahogy ő tervezte, és most azon kapja magát, hogy semmit sem ért el abból, amit szeretett volna, amiről álmodozott. Nem volt jó különösebben semmiben, nem üldözte az álmait, így ott ragadt a mosoda kegyetlen, adósággal teli valóságában. A film második szakaszában ez a kérdés, hogy jól tette-e, hogy ott maradt, vagy jó döntés-e az, hogy a másik univerzumnak rá esett a választása – miközben semmiben sem olyan jó . A film utolsó felében ez a szál teljesen háttérbe szorul és a fókusz az anya-lánya kapcsolatra helyeződik át, a szeretet és a kedvesség univerzális kérdésére. Kérdés számomra, hogy egy ilyen nagy levegővételű és ambiciózus film, hogyan képes a végén ennyire leegyszerűsítve kezelni ezeket a témákat, amit amúgy is minden filmben megtalálunk, kezdve a ZS-kategóriás karácsonyi romcom-októl, a sok Oscar-díjra jelölt filmekig. Mintha a rendezők maguk sem tudták volna eldönteni, hogy melyik témával, erkölcsi kérdéssel a középpontban forgassák a filmet, ezért inkább választották az összeset. Engem a Dr. Strange: Az őrület multiverzumában-ra emlékeztetett, ami szintén nem nyerte el a tetszésemet, de ott, ahogy az újabb Marvel-filmekben is, központi szerepet kap a multiverzum létezése és az akörül adódó bonyodalmak.
A film összességében egy élvezhető darab, ami kikapcsol és magába ránt, egy hosszú nap után ez lehet a tökéletes választás ahhoz, hogy pár órára pihentesd az elmédet, mert hiába a sok csavar, a hangzatos szavak és hiába, hogy milyen sok mindent akart mondani a film, a végén ez csak egy élvezetes akciófilm marad, ami főleg a szórakoztatásért felelős, és nem az utána következő intellektuális beszélgetésekért.
