Az utolsó képkockák, majd a stáblista. Csak pörögnek és pörögnek a nevek, a szerepek. És te csak ülsz a képernyő előtt, nincs több epizód, nincs folytatás. Üresség tátong a szívedben, szinte mintha gyászolnál valakit, valamit. Biztosan benned is kavarogtak már hasonló érzések egy sorozat vagy film végeztével, de vajon mi is ez a jelenség, és normális-e, hogy így érzünk?
Persze, teljesen. Rengeteg emberben fogalmazódnak meg ilyesmi gondolatok, az Urban Dictionary-n már kifejezést is találunk rá, ami nem más, mint a PSD, azaz Post Series Depression. Bár ezen a honlapon elég sok kétes, vagy csak kitalált szó, definíció van, azért mégis akad egy-kettő, aminek van valóságtartalma is. Ezek közé tartozik az előbb említett is.
A jelenség kortól függetlenül érezhető, és nem feltétlenül egy több évig tartó sorozatot kell végignézned vagy elolvasnod ahhoz, hogy hiányt keltsen benned a vége. Éppen elég, ha már a történet megfogott, a szereplők, esetleg a hangulat magával ragadott. Bár szerintem ez bármilyen életkorban előállhat, talán a kisgyermekkort mégiscsak ritkán érintheti. Ha visszaemlékszünk, kisiskolás korunk előtt nincsenek olyan éles emlékeink, vagy ha vannak is, azok inkább már az óvoda végéről származnak. Inkább jó érzéssel, szép emlékként gondolunk az akkor látott mesékre, filmekre. Nincs jelen az a napokig tartó szomorúság, nem érezzük veszteségnek, hogy többé már nincsenek új epizódok.
Ahogy felnövünk, öregszünk, egyre nehezebbé, komplikáltabbá válik az életünk. Gimi, egyetem, munka stb. Folyamatos mókuskerék. Sokat kapkodunk, egyre nagyobbak az elvárások. Van, amikor nem is külső nyomásnak akarunk megfelelni, hanem a magunkban felállított célokat – ezek lehetnek akár betarthatatlanok, fenntarthatatlanok is – szeretnénk elérni. Ez a sok minden eléggé fárasztó egy idő után, néha jól esik kicsit „elutazni” máshová. Erre tökéletes lehet például egy sorozat-maraton a barátainkkal vagy egy könyvsorozatba való belemélyedés. És szépen lassan ezekkel az alkalmakkal elkezdünk kötődni (persze nem mindig, de ha jól választottunk, akkor a legtöbb esetben igen) az adott tartalomhoz, egyfajta rutin is kialakulhat körülötte, mely sokszor meghatározza mindennapjainkat. Mostanában a legtöbb sorozat hetente vagy több részben (vol.1, v. 2.) kerül fel a streaming platformokra, ezzel fokozva a közönség érdeklődését, és megnyújtva a médiatartalomra való fókuszunkat. Több ideig jelen van az életünkben, amit sokszor a rengeteg promóciós termék, reklám is elősegít. Nyilván nem mindenki ássa bele magát teljesen abba a sorozatba, amit éppen néz, vagy látott már korábban, de azért valamilyen szinten mégiscsak követi a háttértartalmakat, közösségi médiaoldalakat, vagy találkozik szerkesztett videókkal, tiktokokkal vagy teóriákkal, amit a rajongók gyártanak.
Szerintem egyfajta „coping mechanism”-ként is fel lehet ezeket fogni, hiszen sok esetben az elmúlás által okozott letargiát, ürességet próbálják vele betölteni, elmulasztani az emberek. De sokszor szimplán szeretetüket szeretnék kifejezni a szereplők, történet iránt. A kezdetben említett PSD-t sokan érzékelhették az elmúlt 20 évben, hiszen rengeteg sorozat érkezett el a végéhez, vagy rosszabb esetben nem újították meg egy következő évadra. Ezek közé tartozik több neves sorozat is, mint például a Jóbarátok, a Harry Potter vagy a Star Wars filmek (bár ez valószínűleg nem végleges), és a Stranger Things. A felsoroltak mindegyike egy vagy több évtizedig jelen volt a nézők életében, konstans szereplői voltak a médiának. Sokan velük nőttek fel, végigkísérték életük egyes szakaszait. Így nem csoda, ha a finálé elérkeztével szomorúnak érezzük magunkat, hiányoljuk a szereplőket. Sajnos mindig van olyan, hogy nem azt a befejezést kapjuk, amit szerettünk volna, amit szerintünk kedvenc karaktereink érdemelnének. Ilyenkor talán még nehezebb „elengedni” a történetet.
Összegezve mindenképpen valós jelenség a PSD, és teljesen normális, ha így érzünk. Fontos szerepet játszik a média, a streaming stb. a mindennapokban, gyakran észre se vesszük, de formálják személyiségünket, átveszünk szokásokat a szereplőktől. Így szerintem elkerülhetetlen, hogy kötődni kezdjünk valamilyen szinten ezekhez a dolgokhoz, azonban vigyázni kell, nehogy túlságosan elhatalmasodjon a letörtség, elkeseredettség a hétköznapok felett.
