A pár méterestől a több száz méterig terjedő vonalrajzok máig tisztázatlan céllal rendelkeznek, de a felszínre karcolt csodák közel kétezer éve vannak ott rendületlenül.
A Nazca vonalak Peru déli részében találhatóak, Limától mintegy 400 kilométerre, és 450 négyzetkilométer felületet fednek le a Río Grande vízgyűjtő sivatagi síkságain. A különböző méretű geoglifák akár egy domboldalról is észrevehetőek, de legjobban levegőből láthatóak át. Emellett sokféle alakzatot is felvesznek – leghíresebb ezek közül az „asztronauta”, a majom, a kolibri vagy éppen az egyedüli tengeri állatot ábrázoló kardszárnyú delfin. De ezeken kívül megtalálhatunk geometriai formákat, trapézokat, háromszögeket és spirálokat, vagy csak vonalakat, amik nem egy esetben keresztezik is egymást.
A Nazca vonalak kapcsán egyelőre nagyon sok minden homályba vész, de annyi bizonyos, hogy a Kr.e. 200 – Kr.u. 700 között virágzó Nazca-törzs alkotta meg, akik gazdag kultúrájuknak saját maguk vetettek véget.
Több mint kétezer évvel ezelőtt a mai kietlen, szélfútta sivatagi vidék burjánzó erdőségeknek adott helyet. Az ott letelepedett törzs virágzása azonban nem tartott sokáig, saját földművelésük vetett véget történelmüknek. Mivel a környék a folyónak és az éghajlatnak köszönhetően erdős területnek örvendett, a nazcák azért, hogy növeljék termőterületeiket, kivágták fáikat, így akarva-akaratlanul is elindítva egy kiszáradási folyamatot a térségben. A fák nélkül nem volt ami megfogja a Csendes-óceán felől érkező erős szeleket, nem volt, ami megkösse a talajt az áradások esetén, és megtartsa a termékeny felsőbb rétegeket, így a vidék idővel elsivatagosodott, a folyó kiszáradt, a föld megművelhetetlenné vált, és a törzs nem tudott megküzdeni a klímaváltozás következményeivel.
De az elsivatagosodott táj, a kevés eső, a szél és az erózió tette lehetővé, hogy a Nazca vonalak megmaradjanak kétezer éven keresztül, szinte érintetlenül és változatlanul.
A nazcák, hogy megalkossák ezeket a motívumokat, a felszínen lévő vörös kavicsokat felásták, így hozzájutva az alatta rejlő sárgásabb agyaghoz. A kavicsokat a gödrök mellé tették, majd precízen haladva bővítették a gödröket 30-40 centis szélességig, így hozva létre ezeket a mértani csodákat.
Ezek a vonalak ugyanis, mint megállapították, kilométerenként csak 1-1 métert tértek el, ami abban az időben kisebb szenzáció volt. A nazcák saját, három botból álló eszközeikkel szinte ugyanolyan pontos méréseket tudtak végezni, mint mi a mai mérőeszközökkel.
Na de milyen célt szolgáltak ezek a minták?
Erről még mindig nincs egységesen kialakult nézet, de több hajmeresztő teória is felszínre került logikusabbnak tűnő érvek mellett is.
Erik von Daniken, svájci szerző azt állította, hogy a mintákat alienek készítették, hogy könnyebben tudjanak landolni a Földön. Mivel ez volt az első elmélet a Nazca-vonalakkal kapcsolatban ami ekkora népszerűségre tett szert, ez alapozta meg a rajongók elképzelését a vonalak eredetéről.
Maria Reiche ezzel szemben egy jóval hihetőbb elmélettel állt elő: a német archeológus, aki ötven évet töltött a jelenség tanulmányozásával, azt mondta, hogy a megszámlálhatatlan sok vonal csillagászati megfigyelés alapjául szolgált. Úgy gondolta, hogy a különböző geoglifák a csillagok, valamint a Nap és a Hold mozgását nyomon követő térképet tettek ki. Ezen felül a minták az évszakok változását jósolták meg, ami segített a mezőgazdaságban. Később azonban bizonyítékok cáfolták a teória hitelességét.
Ezeken kívül közkedvelt elmélet, hogy az ábrák vallásos célt szolgáltak, akár szabadtéri templomok képében, ahol nagy számban lehetett részt venni a szertartásokon, akár a papok és szerzetesek rituális sétájához használandó labirintusok képében. Ehhez kapcsolódik az az elképzelés is, hogy a minták összefüggtek a vízzel. Az ábrázolások az istenek számára végzett rituálé részét képezték: egy-egy állatminta az eső, a víz vagy a termékenység szimbólumaként szolgált, kérve a szükséges csapadékot isteneiktől.
Néhány minta azonban további kérdéseket vet fel, ugyanis felfedeztek olyan állatokat, főként madarakat, amik nem őshonosok azon a területen, elméletben lehetetlenné téve azt, hogy tudjanak a létezésükről – külső kapcsolatok nélkül. Egyik ilyen például a Remetekolibrinak felismert rajz, ami a távoli Észak-Peru erdeiben honos madárfaj.
Ezek a tények további kérdéseket vonnak maguk után a Nazca-nép eredetét és funkcióját tekintve. Jogosan töprenghetünk el azon, hogy vajon a törzsnek volt sokkal nagyobb kiterjedésű kapcsolati hálózata más törzsekkel, vagy esetleg ők maguk voltak az a vándorló nép, akik távoli vidékekről hozták magukkal hiedelemvilágukat egzotikus madarak és állatok képében? És persze megmarad a máig megválaszolatlan kérdés: miért csinálták ezeket az ábrákat, mi célt szolgált nekik mindez kétezer évvel ezelőtt?
