Bizonyára mindenki számára ismerősen cseng az a történet, ahol egy zseniális képességekkel megáldott üzletember felbérel pár hányatott sorsú személyt azért, hogy együtt kirabolhassák a kirabolhatatlannak vélt széfet. Jelen esetben viszont nem A nagy pénzrablás című fantasztikus sorozatról van szó, hanem egy valós történetről, ami tényleg megtörtént az ezredforduló derekán. De mi is történt pontosan? Tarts velem, és a cikkből kiderül!
2001., Antwerpen. Itt vette kezdetét ez a hihetetlen történet, amikor egy olasz tolvaj, Leonardo Notarbartolo és egy zsidó üzletember útjai keresztezték egymást. Az üzletember százezer eurót kínált Notarbartolonak. A feladata rendkívül egyszerű volt. Állapítsa meg a Diamond Center feltörhetetlennek hitt széfjéről azt, hogy fel lehet-e törni valahogyan. Az olasz szélhámos jártas volt már ebben az ügyben, hiszen ő maga is ott tartotta a különböző úton-módon megszerzett gyémántjait. A válasz egyértelmű nem volt, viszont a jelentős összeg miatt kénytelen volt néhány titkos fotót készíteni a széfről egy tollba rejtett kamera segítségével. Ezek után ismét találkozott a felbérlőjével és tudtára adta a véleményét: lehetetlen feltörni. A hétköznapi ember számára valóban így is lenne, hiszen a gyémánt negyed minden bejáratát fegyveres őrök védik és az összes utca be van kamerázva, ami egyenesen a rendőrséghez van bekötve. A Diamond Center viszont ennél is alaposabban volt biztosítva. Az épületbe belépéskor mindenkit ellenőriztek illegális tárgyak után kutatva. Ezt a procedúrát kijátszva Notarbartolo egy irodát és a széfben fiókokat bérelt, így rendkívül sokszor fordult meg a létesítményben, és egy idő után már a biztonsági őrök is ismerték. Így tudott közel kerülni a hőn áhított széfhez. A széfbe való bejutást viszont egy háromtonnás ajtó akadályozta meg, amelyet egy négyszámjegyű kód nyitott, százmillió lehetséges kombinációval. Ha valaki a kód megadása helyett fúrással szeretett volna átjutni az ajtón, az bizonyára nem járt volna sikerrel, hiszen az ajtót úgy tervezték, hogy sikeresen ki tudjon bírni akár 12 órán át tartó fúrást is. Ráadásul fúrás esetén azonnal működésbe lépett volna a rezgésérzékelős riasztó is. Az ajtó túloldalán voltak találhatóak a kisebb szekrények, amik szintén négyszámjegyű kód megadásával voltak nyithatók. Ebben a szobában hő, fény és mozgásérzékelő kamerák voltak, amik azonnal jeleztek, ha valami rendellenességet érzékeltek. Ezek tudtán (szinte) biztosan kijelenthető volt, hogy ez a széf feltörhetetlen.
Így is hitték, de pár hónap után ismét előbukkant a zsidó üzletember. Notarbartoloval egy külvárosi gyárépületnél találkoztak. Amint beléptek az ajtón, az olasz hatalmas meglepetésére a széf tökéletes másolata állt. A banda vezére össze is verbuválta a feladatra a legmegfelelőbbnek hitt embereket. Lángész feladata volt a riasztórendszerek ártalmatlanítása. Szörny volt a „mindenes”, mindenhez értett, amihez szükség volt a munka során. Kulcsok Királya felelt a széfet nyitó harminc centiméteres kulcs lemásolásáért. Utolsó tag Spuri volt, aki Notarbartolo hű társa volt közel harminc éven át.
A csapat hosszas tervezések után 2003. február 13-án megérkezett a Diamond Centerhez. Notarbartolo lefújta hajlakkal az épületben található hőérzékelőt, így az nem érzékelte a bent levő társait. A többiek feltörtek egy, a Diamond Centerrel szomszédos ház ajtaját és a kertből egy elrejtett létra segítségével felmásztak egy második emeleti teraszra, ahol a riasztókat kiiktatva bejutottak az épületbe. A kamerákat műanyag dobozokkal fedték le és elkezdték kipakolni a fiókokat. Vaksötétben dolgoztak a fényérzékelő miatt, hajnali fél 6-ig 109 fiókot pakoltak ki. Ezután rengeteg értékkel távoztak, de a menekülés is közel egy órát vett igénybe. Itt jött a csavar. A közel százmilliósra becsült értékek helyett csak húszmilliónyi gyémántot, aranyat és készpénzt loptak el. A sokk után készen álltak arra, hogy elszökjenek az országból. Összegyűjtötték a lakásban található bizonyítékokat és Torinóba indultak. Útközben Spuri egyre paranoiásabb lett és egy erdőben az autó mellett szétszórta a zsák tartalmát. Mivel este volt, így nem tudták összeszedni és inkább tovább álltak. Másnap ezt egy vadász jelentette be vandalizmus miatt. Itt a rendőrség rátalált a mérhetetlen mennyiségű bizonyítékokra és meg is indult a nyomozás. Eközben a tolvajok Milánóban gyűltek össze, ahol szétosztották a zsákmányt. Ezután Notarbartolo visszatért Belgiumba, hiszen úgy vélte, hogy gyanúsnak tűnne, ha a rablás után sosem tartózkodna többet az épület közelébe. Amint belépett, az őrök rögtön felismerték, és riasztották a rendőröket. A hatóságok házkutatást tartottak, ahol 17 csiszolt gyémántot, és SIM kártyákat találtak. Ez nem volt elég, szükségük volt még valamire, ami összeköti a banda tagjait és a rablást. Ekkor találtak egy számlát, amin egy szalámi vásárlása állt. Amint megnézték az időpontot és a bolt biztonsági kameráit, egyből összeállt a kép.
A banda négy tagját elkapták, Notarbartolo tíz, társai öt évet kaptak. Az utolsó tagot, a Kulcsok Királyát sosem tudták beazonosítani és rácsok mögé zárni. Rengeteg elmélet született, miszerint egy biztosítási csalás „áldozatai lettek”, vagy az olasz maffiának volt köze ehhez, ám ezeket valószínűleg sosem tudjuk már meg.
