Április 11. Ha reggel felkelsz, valószínűnek tartom, hogy te sem gondolsz másként erre a napra, mint az előzőre. Aztán böngészel a social médián és szembe jön veled jó néhány, pársoros József Attila idézet. Elolvasod, majd a hozzáfűzött megjegyzés felé kalandozik a szemed: „A Magyar Költészet Napján József Attilát ünnepeljük”. Elindulnak a kerekek a fejedben és próbálod társítani József Attilát bármihez, amit eddig tudhattál a költészet napjáról. Jó, szinte biztos vagyok benne, hogy nem ezt teszed. Csupán egy szemforgatás közben a következőket mormolod: „oké, költészet”, „oké, József Attila”, „régen volt, ma meg ma van”, „miért fontos ez nekem?”.
Igazad van, valójában miért lenne fontos neked egy olyan pasi, aki már több mint 80 éve halott, de akkor miért ünnepeljük? Mi az az ok, ami miatt a költészetet még 2023-ban is fontosnak tartjuk ünnepelni? Félre ne érts, nem téged és engem értettelek a T/1 alatt, hanem azokat, akik tényleg fontosnak tartják. Eszem ágában sincs téged meggyőzni róla, hogy olvass verseket vagy érdeklődj az irodalom iránt. Fél siker, ha ezáltal felkeltek benned pár gondolatot ezzel kapcsolatban.
Szóval mégis ki ez a férfi, aki 118 évvel ezelőtt megszületett és még mindig a köztudatban lebeg hiába hunyt el azelőtt, hogy 33. életévét betöltötte volna? József Attila 1905. április 11-én született, rövid életét nehézségek sora tarkította. Valószínűnek tartom – hiába gondolod még mindig azt, hogy „miért fontos ez nekem?” –, hogy te is találkoztál már József Attila nevével, ha máshol nem is legalább az iskolapadban. Ismerheted életútját, miszerint korán árvaságra jutott, szegénységben élt, kapcsolatai zátonyra futottak, Ő pedig a vonat elé. A tudás, amit birtokolsz, lehet, hogy ennyiben kimerül és nevetsz egyet a „Sínen vagyok, mint József Attila” poénon, de lássuk, mi lehet számodra érdekes még róla, a költőről, aki szó szerint beírta magát az irodalom könyvekbe.
Ugorjuk át azokat a részeket, amiket pár kattintással az internetről is elolvashatsz, inkább helyezzük át napjainkba a József Attila-sztorit, hiszen bizonyára még mindig azt gondolod, hogy „ez régen volt, ma meg ma van”. Mi lett volna ennek a tehetséges, fiatal férfinek a sorsa, ha nem 1905-ben, hanem 1995-ben születik meg? Ebben a világban, ami annyira befogadó, vajon befogadtuk volna őt is? Járhatott volna egyetemre és megtalálta volna élete szerelmét? Vagy ő lett volna a suliban az a fura fiú, aki verseket ír, szavalóversenyekre jár? Akivel senki nem akar barátkozni?
A 20. századi költők esetében gyakori a traumákkal átszőtt életút, de az övé talán tragikusabb volt mind közül. Három éves volt, amikor édesapja egy-kettőre elhagyta őket Amerikáért, de, mint kiderült csak Romániáig jutott. A szokásos történet, gondolhatnánk, apa megcsalja anyát, anya rájön és szélnek ereszti az egyetlen biztos pontot, így egyedül kényszerül felnevelni gyermekeit. Ha itt megáll a traumák véget nem érő sora, akkor talán máshogy alakul minden, de nem ez történik. Nyomorban élt, lopni kényszerült, végig nézte anyja teljes leépülését, harmadik osztályos korában visszarántotta őt az öngyilkosságból, majd szembesült a halálával. Még itt is rávághatod, hogy mások is lehettek ilyen helyzetben, róluk miért nem beszélünk. Igazad van, menjünk tovább. Ekkorra már határozottan kialakult benne egy erős apa- és anyakomplexus, ami végig kísérte életét. Az öngyilkosság motívum visszatérő az ő esetében, hiszen többször is megpróbált véget vetni életének. Érdekes lehet elgondolkodni azon, hogy mi juttathat odáig egy kilenc éves kisfiút, hogy végezzen saját életével. Persze erre is rávághatjuk, hogy csupán gyermeki butaság, de mi a helyzet másodszor, majd harmadszor? Fiatal és felelőtlen? Sőt negyedszer és ötödször mit gondolunk róla? Hogy ez a férfi nem normális és csupán nem értékeli az életet? Akkor tegyük fel azt a kérdést, hogy vajon „melyik Attilának” kellett volna többre tartania az életet?
Az ötéves Attilának Öcsödön, a nevelőszülőknél, kiszakítva saját közegéből, átmenetileg Pista nevet viselve, ezáltal identitászavarral küszködve? Annak az alig huszonéves Attilának a szegedi egyetem bölcsészettudományi karán, aki egyik legmélyebb versének publikálása után eltanácsolásra került? Vagy annak az Attilának, aki támogatóiban, barátaiban, szerelmeiben csakis a szülőfigurát kutatta? Vagy talán annak, amelyik egész életében „ordítva és toporzékolva” várta azt a szeretetet a nőktől, amit a Mamától sosem kapott meg? Akinek a pszichológusnője volt élete egyik legnagyobb szerelme, mert éhezett a figyelemre, megértésre? Nem, valószínűleg ezek az Attilák tényleg nem értékelték az életet.
József Attila, aki élete során sosem kapott igazi, szívből jövő elismerést, ma ünnepelt költőként jelenik meg a könyvek lapjain. Mi lett volna, ha… merül fel a kérdés, mint oly sok másik esetben. Ha nem hagyja ott az apja? Ha nem veszti el az anyját? Ha nem tanácsolják el? Mi lett volna, ha figyelnek rá? Nem figyeltek rá, ezért elveszett. A József Attila-sztori nem más, mint egy séma. Nem őt ünnepeljük április 11-én, hanem a tehetséget. Elvehetjük költőinktől a sajnálatot, az együttérzést, de nem vehetjük el tőlük az elismerést, miszerint haláluk után jó néhány évvel is fennmaradt a nevük. Nem vehetjük el József Attilától sem a tiszteletet, hiszen 1964 óta minden évben a költészet napján az ő születésnapját is megünnepeljük.
