A hajunk sok mindent elárul rólunk. Ahogyan viseljük, a színe, hossza, textúrája a saját ízlésünket tükrözi. Sok kultúrában státusz és rangjelző, a nőknél az egészséges, hosszú haj évszázadok óta a fiatalság és termékenység szimbóluma. Bármit is teszünk a hajunkkal, az valamilyen szinten a belsőnk kivetülése.
Akinek hozzám hasonlóan elképesztően dús és kezelhetetlen a haja, az biztosan átérzi a frusztrációmat. A gimis éveim alatt a hajam rengeteg festést élt meg, valamint körülbelül napi szinten estem neki hajvasalóval, ami miatt szépen lassan sikerült megölnöm. Egyszerűen a látványát sem bírtam már, nagyon meggyűlöltem. Sok évig mondogattam, hogy egyszer biztos le fogom borotválni, annyira elegem lett. Nem sokkal az egyetem kezdete előtt egy augusztusi délelőttön épp ezen elmélkedtem. Órákig néztem olyan nők videóit, akik hasonló okból lenyírták a hajukat. Az élménybeszámolóik, pro és kontra érveik nagyon érdekesek voltak. Hirtelen elkapott az „egyszer élünk” mentalitás. Akkor abban a pillanatban semmire nem vágytam jobban, mint megszabadulni a borzalmas súlytól a fejemen, ami az idegeimet is roncsolta.
Azzal a lendülettel elővettem a borotvát (vagy valami ahhoz hasonló szakállvágó masinát) és odamasíroztam a bátyámhoz:
-Segítesz leborotválni a hajam? -kérdeztem
-Hát te nem vagy normális… oké!
Ketten elképesztő szakértelemmel pikkpakk el is intéztük. Pár perc alatt az egész életem megváltozott. Végig simítottam a fejem… egyszerre éreztem felszabadultságot, rettegést, izgalmat, de megbánásnak nyoma sem volt. A padlón egy kisebb falunak elegendő haj terült szét. Egyik tincs sem volt teljesen ugyanolyan színű. Akkor láttam igazán tisztán, mennyire rossz állapotban volt a hajam. Nem tudtam abbahagyni a mosolygást, a bátyám pedig még mindig sokkban volt. Nem hibáztatom, hiszen erre pont nem számított aznap reggel. A kis mutatványom bizonyos értelemben spontán volt, de valójában mégsem. Mivel egyáltalán nem jelentettem be, a szüleim még nagyobb sokkot kaptak, amikor megláttak. Világ életemben támogatták a butaságaimat, de akkor nagyon előjött belőlük az aggodalom. Jól tudták, hogy az emberek bámulni fognak, negatív véleményt alkotnak, őrültnek vagy betegnek nézhetnek stb. Sajnos nem tévedtek, de kész voltam szembenézni mindennel.
Bár az utóbbi években egyre több fiatal tesz hasonlóan drasztikus dolgokat a megjelenésével, nőként a kopaszsággal jár egy komoly stigma is. Sokan Britney féle idegösszeroppanással asszociálják, egy őrült impulzus cselekedettel. Számomra egészen mást jelentett. Egyrészről megszabadultam egy fizikai tehertől, ami szó szerint megkeserítette az életem. Másrészt egy hatalmas középső ujj volt a szépségideáloknak, emellett pedig egy érdekes élmény, amit sok ember sosem él át. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem éreztem magam kellemetlenül vagy szégyenlősen. Eleinte voltak napok, amikor nem mertem kilépni a házból. Idővel azonban megjött az önbizalmam és aktívan elkezdtem le****ni mindent. Eldöntöttem, hogy nem fogom a viszonylag rövidke életem egyetlen percét sem felesleges önutálatra pazarolni. A hajam azóta rég visszanőtt, senki nem sérült meg a folyamat során, akkor mi is a baj?
Az egyetemet kopaszon kezdtem, így mindenki, aki most az életemben van így ismert meg. Rengeteg pozitív és negatív élményem fakadt a hajam hiányából. Az utóbbiak egyike, amikor egy szórakozóhelyen egy vadidegen a fejem mellé tartott egy képet Tojás Tóbiásról, hogy érzékeltesse a hasonlóságot. Nem esett valami jól, de ettől függetlenül viccesnek tartottam. Ironikusan még aznap este megpillantottam egy másik kopasz lányt. Összenéztünk, sikítottunk, megöleltük egymást és mentünk utunkra. Egy pár másodperces interakció, ami megerősített a döntésemben és eltöltött örömmel. Gyakran éreztem a kelleténél több tekintetet, de a pozitív visszajelzések száma bőven meghaladta a negatívakét. Minden emberben más benyomást keltettem. Valaki furcsállta, valaki tisztelte a döntésemet. Az új diákigazolványom készítésekor az ügyintéző hölgy kedvesen megjegyezte, hogy neki kifejezetten tetszik. A közeli barátaimat és a családomat egyáltalán nem zavarta a kopaszság, néha el is felejtették. Az egyik barátnőm gyakran kért tőlem hajgumit vagy fésűt, hiába, hisz akkor még egy centit sem nőtt a hajam.
Mindenki megkérdezte, miért csináltam? Eleinte próbáltam szavakba önteni, hogy mennyire gyűlöltem a hajamat. Volt már rövid, hosszú, ritkított, fokozatos, de mindig egy rémálom volt karbantartani. Ez a frusztráció gyakran el tudta rontani a napomat, de akár az egész hetemet. Készülődéskor két órát szántam csak a hajamnak, ami ha nem állt megfelelően, kisebb pánikrohamba taszított. Ezt, a hajam köré összpontosult szorongást akartam elengedni. Amikor meguntam a magyarázkodást, egyszerűen azt válaszoltam: mert miért ne? Végsősoron ez a legjobb magyarázat, amit csak adhatok. Ha le szeretném borotválni a hajamat, miért ne tegyem? Mert csúnya leszek? Fázni fog a fejem? El fognak ítélni? Senkinek nem tökéletes a fejformája, engem pedig hidegen hagyott a sajátom. Ilyen szintű komfortot és szabadságot sosem éreztem. Minden lágy szellő, minden zuhany százszor jobb érzés volt. Ez az élmény páros lábbal rúgott ki a komfortzónámból és egy életre elég bátorságot adott. Ezt kívánom Nektek is. Ne féljetek meglépni, amire igazán vágytok. Fiatalok vagyunk, most kell kísérletezni, hibázni és bátornak lenni.
