„Az élet csak egy pillanat, de ez a pillanat elég, hogy örökkévaló dolgokat cselekedjünk!” (Ernest Bersot)
„Egy életed van, élvezd ki!”, „Túl rövid az élet, ahhoz, hogy mindig aggódj”, „Egyszer élsz, ne vesztegesd el az időt”, „Az életet nem kínálják tálcán” – ilyen és ehhez hasonló közhelyekkel találkozunk nap, mint nap. De mi is az, hogy elvesztegetett élet? Létezik- e olyan élet, melyet birtokosa nem érez minimálisan is elvesztegetettnek? Képes-e az ember oly gátlástalanul, vakmerőn, közben paradox mód mégis céltudatosan és törtetően élni életét, hogy annak végén azt mondhassa: „Éltem, eleget tettem, nem bánok semmit!”.
Élete végén minden ember azt kívánja, bárcsak kevesebbet aggódott volna feleslegesen, vagy épp azt, hogy bárcsak mert volna többet megvalósítani egykori álmai közül. De ahhoz miért szükséges egy teljes élethossz, hogy rájöjjön, élhetett volna jobban, bátrabban, szabadabban?
Kissé filozofikusnak hangozhatnak ezen gondolatok, azonban nem kell feltétlenül hatalmas léptékben gondolkodnunk, amikor az élet értelmét keressük, mint ahogy ahhoz sem, hogy megbizonyosodjunk arról, életünket vajon méltón és lehetőségeinkhez mérten teljességben éltük-e le.
Annyifélék szeretnénk lenni, annyi mindenhol és annyiféleképpen életünk során. Ez az első kérdés, amit egy óvodástól is megkérdeznek: „Na mi leszel, ha nagy leszel?” – kreatív, sokszínű, nagyratörő válaszok, melyek az idő múlásával lecsillapodnak és felvesznek egy unalmasabb, szürkébb, valóságosabb köpenyt. Feltesszük magunkban a kérdést, hogy vajon miért változtak meg egykor hűen szeretett álmaink? Mi ölte ki belőlünk a szenvedélyt, a színeket, azt a nem nyugvó, élénk gyermeki vágyódást, szemünk szüntelen csillogását? Természetesen ahogy nő fel az ember, annál kevésbé szeretne kilógni a tömegből, fél az ítélkezéstől, a kitaszítottságtól, a magánytól. Így új álmokat keres. Ezek már jobban illeszkednek a társadalmi elvárásokhoz. Hiszen a szülő is jogásznak tanult, miért is menjen a gyerek művészeti iskolába, ha az csupán időpocsékolás és úgysem lehet belőle megélni? Senkit nem láttam még oly ámulatba ejtően festeni és zongorázni, mint azt a lányt, aki 10 évvel idősebb volt nálam, (emiatt is) mindig a példaképemként tekintettem rá. Mára már sikeres ügyvéd lett belőle, egy jól menő magánirodával és egy szintúgy sikeres férjjel az oldalán. Kiemelkedő karrier, becsületre méltó szorgalom. Már nincs ideje festeni, a zongoráját eladta rég. Talán Munkácsy is jobban tette volna, ha a maszatolás helyett engedelmesen bújta volna a tankönyveit. Megannyi művész egyike, akinek tanárai nem jósoltak fényes jövőt…
De a példás karriert leszámítva… Mik azok a dolgok, amiket valóban meg akarunk tenni, látni és átélni életünk során?
Engem gyakran elfog egy bizonyos félelemérzet. Annyi mindent meg akarok tenni, hogy inkább nem kezdek bele semmibe, ami sokkal rosszabb, mintha a megannyi elképzelésből csupán egy párat valósítanék meg. Erre tökéletes példa, hogy gyakran készítek a telefonom jegyzetébe egy listát arról, hogy milyen filmeket szeretnék megnézni az év végéig. Örökzöldek, klasszikusok, melyek valahogy kimaradtak a látókörömből. De túl hosszú a lista, amúgy sem akarok csalódni és inkább választok egy olyan filmet, amit már ezerszer láttam. A listás filmek továbbra is érintetlenek maradnak. Azóta sem láttam a Casablancát. És hasonlóképp a könyvekkel, nehéz eldönteni, a tengernyi kiszemelt közül melyikbe kezdjek bele – mint „Sophie választása”. Szívesen megtanulnék játszani ukulelén, vagy inkább írjak verseket az utókornak? – lehetnék egy meg nem értett költő, bár ahhoz azért többre lenne szükség, mint puszta elszántságra.
Utazás. A legtöbb ember imád utazni, új tájakat, kultúrákat, a világot megismerni, hiszen azt mondják egy utazás a legkiválóbb alkalom arra, hogy jobban megismerjük saját valónkat. Arra, hogy kitapasztaljuk, hogyan tudunk egy idegen környezethez adaptálódni, hogyan tudjuk másokkal megtalálni a közös hangot, még ha nyelvi vagy éppen kulturális szakadékba/korlátba is ütközünk. Megismerhetjük azt is, hogy mennyire vagyunk képesek legyőzni az elénk gördülő akadályokat, azaz milyen a problémamegoldó képességünk, vagy épp, hogy a nehéz helyzetekben mennyire tudjuk megőrizni hidegvérünket.
Utazni csodálatos, de egyben drága mulatság is. Talán ez, valamint a munkával való összeegyeztethetetlen időbeosztás a legfőbb akadálya annak, hogy nagyon kevés idő jut az utazásra. Pedig mennyi helyre ellátogatnánk, ha tehetnénk. Érezni a holland tulipánmezők illatát, élvezni a napsütötte toszkán borvidékek szépségét, megcsodálni a sarki fényt, látni Dél-Amerika lélegzetelállító élővilágát, megmászni a Macchu Picchut, delfinekkel úszni a Bahamákon, Abba dalokat énekelni Skopelos szigetén, fűszoknyában táncolni egy afrikai törzzsel… Bakancslistás álmok, de elérhetetlennek tűnnek.
Persze kisebb úticélok is megteszik, a hangsúly azon van, hogy merjünk világot látni és kimozdulni a komfortos konvenciókból. Csak menjünk amíg megtehetjük, tapasztaljunk, érezzünk! Menjünk el arra a régóta kinézett koncertre, próbáljuk ki azt az új kocsmát a barátainkkal, ne féljünk beszélgetést kezdeményezni, merjünk belevágni olyan dolgokba is, melyek nem feltétlenül megszokottak, kényelmesek számunkra, azonban melyekben igazán kiteljesedhetünk. Természetesen érdemes megtalálni az arany középutat, hiszen alapvetően az a hosszú élet legfőbb titka. Ami a legfontosabb, hogy ne aggódjunk azon, hogy túl rövid az élet, ahhoz, hogy úgy éljünk, ahogy élni szeretnénk, hogy megtegyük mindazt, amit valaha elképzeltünk. Ha csupán egyharmadát megvalósítjuk álmainknak, nyugodt szívvel mondhatjuk majd életünk végén: „Éltünk, eleget tettünk, nem bánunk semmit”.
