„Legális gyermekkínzás? Fix nem létezhetett ilyen.”- mindannyian ezt gondolnánk. Azonban a mai napig léteznek olyan iskolák, amiket ez a program működtet. Olyan iskolák, ahol a lelki- és testi kínzások, manipulálások, felesleges begyógyszerezések az élet mindennapos részévé váltak. De hogyan működhetnek és működhettek valaha ilyen intézmények, és miért nem záratják be, vonják felelősségre az alapítót, illetve mindenkit, aki részt vett ebben? Egy sztori arról, hogy a pénz mennyivel többet számít gyerekek tízezrei életénél.
1998-at írunk, amikor Robert Lichfield az amerikai Utah-ban megalapította a WWASPS-t (World Wide Association of Specialty Programs and Schools). Robert 1977-ben kezdett el „felvigyázó” lenni a Provo Canyon School-ban, ahol problémás tinikkel foglalkoztak. – Azt fontos leszögezni már most az elején, hogy tanári, doktori és akármilyen képesítés nélkül dolgozhatott egy ilyen helyen. – Majd innen ihletet szerezve megalapította az ő szerelem programját, ami a lelkileg sérült, viselkedési problémákkal küzdő fiatalokat segítette. Legalábbis ezt hazudta mindenkinek az egész világon.
A program több iskolát is üzemeltetett többek közt Csehországban, Costa Rica-n, Mexikóban és United States számos államában. Mindenhol ugyanazt hirdetve: „Mi segítünk, hogy gyermekével jobb legyen a kapcsolata!”, „Minden problémára találunk megoldást!”. Nyilván minden kétségbeesett szülő elhitte. Ám, ahogy a gazdaságban, így itt is a buborék egy idő után kipukkadt.
Amerikában több hírcsatorna is lehozta, hogy szülők raboltatják el fiaikat és lányaikat otthonról és iskolából egyaránt. Mint kiderült, hogy az elrablók voltak az úgynevezett ”szállítók”, akik a program valamelyik iskolájába vitték a tiniket. Így kezdődött sok fiatalnak a pokla, ahogy az Ivy Ridge Academy leányiskolába érkező Katherine Kubler-nek is.
Katherine 15 évesen került az akadémiára és 15 hónapot töltött ott. Kicsivel több, mint egy év nem számít soknak, viszont aki az Ivy Ridge-be járt, annak az egész életét jelentette. A program úgy nézett ki, hogy hat szintje volt, és amikor valaki bekerült a 0. szintről indult. Ezen a szinten egy senki vagy. Bekerülésed napján levetkőztetnek meztelenre, széttárt lábakkal előre kell hajolnod és imitálni a köhögést, csak úgy, mint a börtönökben. Aznap nem alhatsz szobában, hanem a folyosón széttett karokkal kell nyugovóra térni. Alapvető szabály, hogy nem szabad, vagyis TILOS mosolyogni, arcuk mimikájával kommunikálni, kinézni az ablakon, kimenni az épületből, és ha átmennek a fiúk a lányok épületén, akkor rájuk nézni. Pisilni is csak felügyelettel és nyitott ajtóval lehet úgy, hogy egy ”gondozó” (aki általában férfi) végignézi, hogy mit csinálsz és sürget. Igen, ez még mindig nem csak bullshit, hanem egy ”iskola”, ahol a diákok nem tanultak, hanem a rettegéssel és a félelemmel tanították meg együtt élni őket.
A változás a 4. szint után következik be. Itt már dolgozhatsz a konyhán, havonta egyszer felhívhatod a szüleidet és beszélhetsz velük 15 percet. Ám, ezt elérni csak nagyon kevesen tudták, hisz minden olyan dologért, ami tilos volt és te megtetted pontlevonás járt, illetve sok esetben verés is, és csak a 6. szint elérése után térhettél vissza szerető otthonodba. Nem csoda, hogy volt, aki 3.5 évig volt az intézmény lakója.
De hogyan fogták meg a szülőket annyira, hogy azok még gyanakodni se gyanakodtak, hogy mi folyik valójában az akadémián?
A válasz igen egyszerű, manipulációval. Több oldalról is befolyásolták a szülőket. Az internetes oldal és a tájékoztató kis füzet is úgy volt megszerkesztve, hogy mi is könnyedén bedőlnénk neki. Az illusztrációkon tényleg a bentlakott gyerekek voltak, akik önfeledten nevettek, jobbnál jobb programokon vettek részt és finomakat ettek. Csak azt nem tették hozzá, hogy az összes képet az év egyetlen napján fotózták, amikor is a fiatalok kimehettek a friss levegőre és játszhattak. Ilyenkor nyilván mindenki boldog volt. De ez nem minden. A tinédzsereknek heti szinten kellett levelet írni haza, hogy hogyan érzik magukat, és hogy mi történt velük a héten. Igen, ám a leveleket az úgynevezett “kapcsolattartók” átolvasták, és ha nem tetszett valami benne, vagy a gyerek panaszkodott, akkor bezárták őket egy körülbelül két négyzetméteres helyre és újraíratták velük a levelet, így a javított, szépített verziót kapták meg az anyukák és apukák.
Ekkora stressz után hogyan élnek a most már felnőtt életet élő egykori diákok?
A helyzet az, hogy sokan öngyilkosok, alkoholisták vagy drogfüggők lettek amiatt, hogy nem tudták soha feldolgozni a velük történteket és látottakat. Akik élnek, azokat C PTSD-vel diagnosztizálták (Complex post-traumatic stress disorder – Komplex poszttraumás stressz szindróma), és a mai napig rettegnek. Meglepő módon a többség szerint cicababa, Paris Hilton is egyike az áldozatoknak és nála is kialakult ez a mentális betegség. Ő a mai napig tüntet az ilyen és ehhez hasonló iskolák ellen, és minden erejével azon van, hogy végleg bezárassák őket. Ám sajnos eddig még nem járt teljes sikerrel, hisz Robert Lichfield, családja és testvére a mai napig boldogan él, és soha nem vonták őket felelősségre. Innen is látszik, hogy világunkban a pénznek uralkodó szerepe van, még az emberi mentális– és fizikai terrorral szemben is.
Ha tetszett a cikk és jobban utánajárnál a sztorinak, akkor nézd meg Katherine Kubler dokumentumsorozatát, a The Program: Cons, Cults, and Kidnapping-et a Netflixen.
