Biztos te is érezted már magad egy picit elveszve. Ha nem, akkor örülök neked, de maradj nyugodtan, mert a filmek, amiket ajánlok neked is tetszhetnek vagy segíthetnek majd.
Huszonévesen könnyű beleesni az úgynevezett “kapunyitási pánikba.” A jelenség a felnőtté válás küszöbén jelentkező életkrízis, melyet a túl sok lehetőség, a döntésképtelenség, a jövőtől való szorongás, a megfelelési kényszer és a társadalmi elvárások okoznak. Ez elvileg egy fejlődési szakasz, ami az útkeresésről, az identitásfejlődésről és önmagad megismeréséről kellene szólnia, de ha átéled, akkor szimplán csak az elképesztő mennyiségű nyomást érzed. Ilyenkor az ember képes úgy érezni, hogy nincs hova tovább. Elértem minden eddig kitűzött célom, elballagtam a középsuliból, felvettek egyetemre, lett egy albérletem, na de hova tovább? Ez a jelenség 18-25 év között teljesen normális, de ha te is szeretnél közelebb lenni a végéhez, akkor ajánlok pár filmet, ami segíthet neked. Miért pont filmeket ajánlok, ha ez egy ilyen fontos téma? Először is, a filmek könnyen fogyaszthatóak, csak pár órádba telnek és ugyanúgy tudsz belőlük bölcsességet meríteni, míg egy könyvet akár napokig olvasnál és próbálnád belőle kiszűrni a neked megfelelő tanulságot, a filmekkel egész gyorsan megoldást kaphatsz a problémáidra. Másodszor, ha éppen a padlón van az ember, sokkal több kedve van egy filmhez, mint egy könyvhöz. Legalábbis szerintem. Íme két film, ami segíthet, ha éppen úgy érzed egy helyben állsz és nem tudsz semerre menni, amely segíthet megtalálni önmagad.
Lelki ismeretek (Soul)
“Egy animációs remekmű egy lélek kalandjáról, amely elgondolkodtat és beszélgetésre késztet az életről és a túlvilágról, a szenvedélyeidről és céljaidról, valamint arról a szikráról, amely mindezt elindítja.”
Egy Disney Pixar meséről van szó, amely megnyerte a legjobb animációs filmnek járó Oscar-díjat. A film egy középiskolai zenetanár, Joe Gardner történetét meséli el, aki zenész álmainak küszöbén váratlanul balesetet szenved, lelke elszakad testétől és a “túlvilágon” találja magát. Itt egy másik, életunt lélekkel (22-es számú lélek) barátkozik össze, hogy megtalálja a visszatérés módját. Miközben a Földön vannak, és New York utcáit járva próbálják Joe-t visszajuttatni a testébe felfedezik az élet értelmét, az inspirációt és azt, mi tesz minket azzá, akik vagyunk, humoros és elgondolkodtató kalandok keretében.
Különösen ajánlom a mesét, ha szereted a jazz zenét. Hiszen egy zenész életútját és célját követjük, de szerintem mindenki meg tudja benne találni azt a mondatot, inspirációt vagy motivációt, amit a film készítői üzennek nekünk. Nagyon aranyos a mese, eredetileg gyerekeknek készült, de a mondanivalója sokkal inkább a felnőtteknek szól. Ha úgy érzed te, még nem találtad meg az élet értelmét ez a film biztosan tudatja veled, hogy nem vagy vele elkésve és nem vagy vele egyedül.
A világ legrosszabb embere (The Worst Person in the World)
“Vicces és elgondolkodtató, A világ legrosszabb embere olyan, mintha az igazi életet néznénk – és pontosan úgy, mint az igazi életben, ez a film is sokféle érzelmet vált ki.”
Egy modern dráma-vígjáték a szerelem és az élet értelmének kereséséről a mai Oslóban. Julie, egy fiatal nő négy évét követi nyomon, aki szerelmi életének viharos hullámain navigál és karrierje megtalálásáért küzd, ami arra készteti, hogy reálisan szemlélje önmagát. A világ legrosszabb embere egy norvég film, amiben a főhős nő a szerelmet és önmagát keresi a karrierje és a szerelmi élete útvesztőjében, néha elhamarkodott, máskor megfontolt döntéseivel fájdalmat okozva magának és szeretteinek, végül ráébredve, hogy önmagát kell először megtalálnia és elfogadnia, hogy az élete egyenesbe jöjjön.
Abszolút kötelező film. Elképesztően élethű és nagyon meghatározó története van. Minden ember magára ismerhet a főszereplőben és komoly morális kérdéseket tehetünk fel magunknak a filmet nézve. Közben értelmet nyer a címe is – Julie valóban rossz ember vagy csak nem a társadalmi elvárások alapján éli az életét? Sokak szerint művészfilm, lassú és kevés benne a párbeszéd ahhoz, hogy élvezhető legyen. Szerintem pont emiatt tökéletes. Nem fedi le cukormázzal a valóságot, hanem egy tálcán az ember orra alá tolja, ezzel néha kényelmetlen helyzetbe is hozva minket. Ez egy teljesen valósághű huszonéves ember élete. Sőt, már a harmincasokat tapossa. Nekem, amióta először láttam a filmet hatalmas kedvencem. Azóta többször is megnéztem, mikor elveszettnek éreztem magam. Mindig eszembe juttatja, hogy nem vagyok semmivel sem elkésve, pont ott vagyok, ahol lennem kell. Hisz nem hiába szokták azt mondani, hogy “25 évesen még csak a Jóbarátok első évadában jár az ember, még bőven ráér mindenre!”
